„Ünnepélyes tüntetéssel, néma felvonulással kezdődött – azután véressé vált. Budapest ifjúsága és munkássága új március 15-ét írt be a magyar történelembe. 30-án magam is bementem Pestre körülnézni és ismerősöket megkeresni. Teherautóval mentem, ami messzi vidékről vitt élelmiszert Budapestnek, ajándékba! Megható volt az ország részvétele. Mi szőlőt és bort küldtünk később pesti kórházba. Imponáló volt látni, hogy betört ablakú kirakatokban érintetlenül állt az áru: élelmiszer, ruhanemű, sőt aranyóra, karkötők is” – írta Halmos Béla diósdi plébános, szinte mindent összefoglalva arról, miért is olyan nemes és tiszta a forradalmunk. Mert bár voltak és vannak, akik igyekeznek befeketíteni, olykor bemocskolni, a mi forradalmunk, a mi szabadságharcunk tiszta maradt.

Itt, Diósdon is.

A főváros kapujában, bár a harcok elkerülték a települést, a falu népe megmozdult. Forradalmi bizottság vette át a falu vezetését, hogy aztán tagjai testületileg vegyenek részt a halottak napi nagymisén, a zsúfolásig megtelt templomban.

Mert a diósdiak, magyarok és a kitelepítések után itthon maradhatott svábok nem felejtették el a történelmüket, a múltjukat, a tartásukat. Az életüket. A hitüket.

Hiába erőltettek rájuk egy idegen, torz és gonosz eszmét, hiába telepítették ki családtagjaikat, hiába zabrálták el az utolsó szem vetőmagot, az utelsó állatot, hiába hazudtak éjjel és nappal a rádióban: a tartásukat nem tudták elvenni tőlük.

Hetven évvel ezelőtt a diósdiak csendesen, mégis annál nagyobb erővel mutatták meg, hogy a szabadság melletti kiálláshoz nem mindig kell fegyver. A diósdiak, őseink pontosan ezt mutatták meg: 1957-ben, egy elnémított országban közösen, közadakozásból felújítják a templom tornyát és a kápolnát. Mert a diósdiak ilyenek. Kemények, kritikusak, egyenesek. Nem hajolnak csak úgy meg senki előtt. Mert egy építkezéssel is lehet üzenni: ez a mi jövőnk.

[A szentmisén] Olyanok is vettek részt, akik már évek óta nem voltak láthatóak templomunkban. Aztán lassan a régi kerékvágásba zökkent vissza az élet” – írta még ’56 decemberének utolsó napján, talán kicsit keserűen Halmos Béla plébános.

Visszazökkent. De mégsem egészen.

Mert a magyar nemzet megmutatta: ott, az utcán, puskával a kézben, akár a halálra is készen; ott, az élelmiszert szállító teherautón; ott, a forradalmi bizottság ülésén; ott, a néma tüntetésen, és ott, a vasárnapi misén, hogy az idegen eszme, az idegen hatalom és hazai kiszolgálói nem tehetnek meg bármit.

Nem vehetnek el tőlünk mindent.

Legfőképpen azt nem, ami talán a legértékesebb: a lelkünket és a tartásunkat.

A forradalom és szabadságharc 70. évfordulóján talán nincs ennél fontosabb üzenet.

Dizseri András polgármester

Az idézetek forrása
A Diósdi Plébánia történetéből itt olvashat bővebben: diosdplebania.hu