Pákhné Fekete Alexandra neve ismerősen cseng Diósdon, de nem csak itt. Tizenhat éve szervez adományokat: saját szabadidejében, civilként koordinál egy olyan segélyhálót, amely jelenleg is sok kis faluba ér el. Legutóbb az iskolakezdésre időzítettek adományszállítást.
Van egy pillanat, amikor mindannyian ugyanazt a mozdulatot tesszük: kinyitjuk a szekrényt, ránézünk a kinőtt iskolatáskára, a megunt tolltartóra, a kicsivé vált ünneplő cipőre – és elgondolkodunk, mi legyen a sorsa. A kukába dobjuk? Kivigyük a lomtalanításra? Vagy továbbadjuk valakinek, akinek éppen erre van szüksége? Ez a döntés nagyobb súlyú, mint gondolnánk. Mert amit mi lomnak látunk, az máshol – nem is olyan messze, itt, Magyarország apró falvaiban – a legnagyobb öröm forrása lehet.
Az adományok másfél-két hetente jutnak el azokra a vidékekre, ahol a gyárak és a mezőgazdasági területek megszűnésével a munkalehetőségek drasztikusan csökkentek, ahol autója szinte senkinek nincs, a buszközlekedés pedig nem munkaidőbarát. A bölcsődék és óvodák hiánya miatt a gyermekfelügyelet is megoldatlan, így a szülők mozgástere nagyon korlátozott.
A gyerekek, akik ezekben a falvakban élnek, semmiről sem tehetnek. Nem ők választották, hogy hová születnek, nem tehetnek a munkanélküliségről, a bezárt gyárakról, a lehetőségek hiányáról. Egyetlen dolog számít: hogy mi, akik tehetjük, odafigyelünk-e rájuk.
Van, aki azt mondja: az adományozás csak tüneti kezelés, ami fenntartja a rossz rendszert. De egy gyerek nem várhat. Nem várhat addig, amíg a munkahelyteremtés, a tömegközlekedés fejlesztése, a bölcsőde- és óvodahálózat bővítése megoldódik. Neki most kell óvodába, iskolába járnia, most kell tanulnia, játszania, fejlődnie – mert az elvesztegetett éveket később semmi nem hozza vissza. Egy iskolatáska, egy tiszta fehér ing, egy üres füzet nem a rendszert szolgálja ki: a gyerek esélyét teremti meg arra, hogy ne maradjon le a startvonalnál. Hogy ugyanúgy beülhessen a padba, ugyanúgy elővehesse a színes ceruzáit, ugyanúgy rajzolhasson és számolhasson, mint bárki más.
Az adományozás valódi tétje éppen ez: megszakítani azt a kört, amelyben a szegénység újratermeli önmagát. Egy gyerek, aki felszerelés nélkül, szégyenkezve ül be az iskolába, hamarabb lemorzsolódik. Aki lemorzsolódik, felnőttként ugyanabba a csapdába kerül, mint a szülei: nincs végzettsége, nincs munkája, nincs kitörési lehetősége. De ha ugyanaz a gyerek megkapja a legalapvetőbb eszközöket – táskát, füzetet, ceruzát, ruhát –, akkor esélyt kap arra, hogy végigcsinálja az iskolát, hogy tanuljon, hogy egy nap ő maga dönthessen a saját életéről. Nem alamizsnáról van szó, hanem befektetésről: egy közösség jövőjébe, egy gyerek álmaiba, egy generáció kitörési esélyébe.
Fontos, hogy tudjuk: az adományozás nem lomtalanítás! Olyan tárgyakat adjunk adományba, amelyek nem töröttek, nem szakadtak, nem veszélyesek, és használhatók. Az adományozás ezzel egy új kezdet: ugyanaz a táska, ugyanaz a mesekönyv, ugyanaz a füzet, amit valaki már nem használ, egy másik gyerek kezében folytatja az útját – és közben örömet, esélyt, méltóságot ad.
A legutóbbi szállítmány kifejezetten az iskolakezdésre készült. Iskolatáskák, tornazsákok, tolltartók, színes ceruzák, filctollak, radírok, üres füzetek, fehér ingek, blúzok, sötét nadrágok, szoknyák, ünneplő cipők – új vagy használt, de ép, használható állapotban. Év közben nagyon örülnek a babaruháknak, gyermek- és fiatalfelnőtt-ruháknak, mesekönyveknek, fejlesztő füzeteknek, játékoknak; az ágyneműhuzat, lepedő, törölköző, függöny, konyharuha, tányérok, edények, maradék pelus, bontatlan tápszer és bébiétel mindig igazi kincs a rászorulók számára. Nagy segítség az elosztásnál, ha külön válogatva, felcímkézve érkeznek a dobozok vagy a zsákok (pl. „122–128 fiú” felirattal).
Amit mi meguntunk, kinőttünk, félretettünk – az másnak a teljes iskolakezdést, egy meleg otthont, egy pillanatnyi gondtalanságot jelentheti. Ez a segítség nem nagy távolságokat hidal át, nem egzotikus országokba megy. Itt, Magyarországon, tőlünk pár órányira élnek ezek a gyerekek és családok.
Együtt segíteni nem arról szól, hogy valaki hősiesen egyedül cipeli a terhet. Hanem arról, hogy sokan, apró dolgokkal járulunk hozzá egy közös célhoz. Egy kinőtt táska, egy megunt mesekönyv, egy fiók mélyén lapuló tolltartó ne a lomtalanításban végezze, hanem ott, ahol igazi értéke van: egy gyerek kezében, aki éppen miatta indulhat el méltósággal az iskolába.
Pákhné Fekete Alexandra
Infó: 06 20 4670-331
