Dizseri András polgármester a Nemzeti Összetartozás Napján elmondott beszédét teljes egészében közöljük. Június 4-én, ahogy most Diósdon, úgy a Kárpát-medence szinte összes magyarlakta településén összegyűlünk. Ezen a napon egy fájdalmas tragédia árnyékában de mégis felemelt fővel veszünk részt a Nemzeti Összetartozás Napján. E napon emlékezünk a gyalázatos trianoni békediktátum aláírására. Arra a történelmi pillanatra, amely földrajzilag és államilag minden korábbihoz képest is szétszabdalta a történelmi Magyar Királyságot és vele együtt a magyarságot. És bármily kegyetlen is volt e széttépetésünk, bármely hatalmak is akarták megtörni, asszimilálni, és eltűntetni a magyarságot az újrarajzolt soviniszta szomszédos országokban, a nemzet lelkét nem tudták megtörni. Sőt – a fojtogató szorítások a túlélésre, a magyar szó, és kultúra megőrzésére késztették a magyar közösségeket, és az összetartozás tudatát erősítették meg benne.

A nemzeti összetartozásnak nincsenek határai!

 

Elmúlt ezer évünk során annyi határa volt már országunknak, hogy számontartani is nehéz.

De a magyarság, a velünk élő nemzetiségekkel és közösségekkel együtt egy nagy, sokszínű magyar kultúrát építettek fel. Olyat, amely nem zár ki, hanem befogad; amely nem elválaszt, hanem összeköt!

A történelmi Magyarország egy soknemzetiségű ország volt – és az is maradt szellemileg mindmáig.

Ebben a közös örökségben van helye minden nemzetiségnek: legyen az ruszin, szlovák, horvát, szerb, görög, vagy éppen német.

Itt, Diósdon sem feledhetjük el a sváb gyökereinket, amelyek közösségünk hagyományaiban, családneveiben, ünnepeiben, gasztronómiájában és mindennapi munkaszeretetében élnek tovább. Ez a sokszínűség nem veszélyezteti, hanem gazdagítja a magyar nemzeti kultúrát.

Hiszen gondoljunk Diósd sváb szülötteire, gondoljunk arra a 41 diósdi nemzetőrre – Diósd akkori férfilakosságának 25 százaléka! – akik mentek, hiszen hívta őket a haza. Gondoljunk azokra a diósdiakra, akik vérüket adták a hazájukért az I. majd a II. világháborúban, gondoljunk azokra a diósdiakra, akiket marhavagonokra raktak a kommunisták. Gondoljunk a Maurerekre, Vagnerekre, Braunokra, Schneiderekre, Zsidákovitsokra, Ringekre, Mihalekekre, Endreszekre, gondoljunk azokra a diósdiakra, akiket itt látunk, olvashatunk az emlékoszlopainkon, pihenjenek akár a diósdi földben, akár Isonzónál, akár a Donnál. Az összetartozunk legszebb példái azok a diósdi svábok, sokácok, szlovákok és magyarok.

De vajon bárki kétségbe meri-e vonni, hogy nemzeti összetartozásunk alappillérei ők? Hogy a magyar szabadság ügyének örökös őrzői, és lámpásai ők örökre a magyar történelemben? Természetesen, nem!

És mi, diósdiak is ezt a mély összetartozást érezzük, amikor testvértelepülésünkre, Marosvécsre látogatunk.

Oda, ahol a Helikon Asztala áll – szimbólumaként a határokon átívelő magyar kultúrának.

A Helikon asztalnál a trianoni katasztrófa után írók és költők gyűltek össze, hogy újra és újra kimondják: a nemzet nemcsak földrajz, és hatalmi határhúzás, hanem közös nyelv, közös értékek és közös sors kérdése.

A marosvécsi Helikon asztal körül olyan alkotók foglaltak helyet, mint Wass Albert, Tamási Áron, Bánffy Miklós, Kós Károly, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Nyírő József, és még sokan mások. Ábel a rengetegben, Psalmus Hungaricus, Úz Bence, vagy Templom és iskola – hogy csak néhány művet említsek a Helikon íróinak műveiből!

Vajon szerte a Kárpát-medencében, sőt szerte a világon e költők, írók művei nem mind a nemzeti összetartozás művei-e?

Dehogynem!

Ők kötnek össze bennünket. Diósdiakat és marosvécsieket, nyugati magyarságot a kárpát-medenceiekkel, az erdélyi magyarokat a felvidéki, vajdasági, vagy a most különösen nagy veszélyben lévő kárpátaljai magyarokkal. g

Ők mondják ki azt, amit oly nehéz szavakba önteni. Ők adják azt az emlékezetet és azt a nyelvet, amely nélkül nem lehet jövőt építeni.

Tisztelt Egybegyűltek!

Ma nem csak gyászolunk, hanem emlékezünk is. És nemcsak emlékezünk, hanem vállalunk is: egymást, közös múltunkat, közös felelősségünket, és közös jövőnket.

A nemzet összetartozása nem térképeken múlik. Nem határokon.

Azon múlik, hogyan élünk, hogyan gondolkodunk, hogyan érezzük, és ami még fontosabb, hogyan segítjük egymást magyarként.

Erre kell figyelmeztessük, hát magunkat e napon, s erre figyelmeztetnek 1938-ból Dzsida Jenő szavai is, ahogy a Psalmus Hungaricusban írja:

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszöget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

Tisztelt Jelenlévők!

Ebben a zűrzavaros helyzetben, amikor háborúk dúlnak körülöttünk. Amikor sokszor úgy érezzük nem tudjuk milyen újabb konfliktust hoz a jövő és ezáltal mi lesz holnap, akkor a legtöbb, amit kérhetünk, hogy a Jóisten legyen velünk és minden nemzettestvérünkkel.

És mondjuk Dobó Istvánnal együtt: A Te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk!

Isten áldja a nemzeti összetartozást határon innen és túl!